A 13. gyalogezred valamint a 19. tüzérezred maradványaiból a megszálló erőknél visszamaradt katonák életéből
(Csorba József zászlós fotói. Rendelkezésünkre adta unokája Csőke Ildikó)
A 13. gyalogezred harcai az Északkeleti-Kárpátokban 1944 (Írta Szarka Levente)
Egy 31 M golyószóró tüzelőállásban
A 13. gyalogezred mint a 20. gyaloghadosztály csapatteste
Gyalogezredek
Az 1943-as összevont "M" hadrend a hadtestek számára az ezredek 1 gyalog- és az ikerezredek 1 tartalékhadosztályba való összevonását írta elő. Ennek megfelelően a miskolci VII. hadtestparancsnokság az egri 20. könnyűhadosztályt alakította át 3 ezredes gyaloghadosztállyá. Ezredei a tartalékhadosztállyá alakuló miskolci 19. könnyűhadosztály 13., a megszűnő losonci 21. könnyűhadosztály 23. és az eredetileg is a 20. könnyűhadosztályhoz tartozó 14. gyalogezredek lettek. A Vasváry Frigyes vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló 20. gyaloghadosztály gyalogságának helyőrségei az alábbiak voltak:
Miskolc: 13. gyalogezred-parancsnokság( parancsnok: Kiss Lajos ezredes), 13/II. zászlóalj, 13., 14., 23. árkászszázadok
Rozsnyó: 13/I. zászlóalj
Tornalja: 13/III. zászlóalj
Eger: 14. gyalogezred-parancsnokság(parancsnok: Nickl Károly ezredes), 14/I., 14/II. zászlóaljak
Gyöngyös:14/III. zászlóalj
Losonc: 20. hadosztály-gyalogsági parancsnok (gyalogsági parancsnok: vitéz Molnár László ezredes), 23. gyalogezred parancsnokság(parancsnok: vitéz Pallós ezredes), 23/I. zászlóalj
Balassagyarmat: 23/II. zászlóalj
Salgótarján: 23/III. zászlóalj.
A gyalogezredek 3500 fős létszámmal bírtak. Egy gyalogezred parancsnokság alá három gyalogzászlóalj, az ezredközvetlen és a csapatvonat alosztályok tartoztak. A zászlóaljak három puskás, egy nehézfegyver századból, a zászlóaljközvetlen csapatvonatoszlopból és távbeszélőszakaszból álltak. A puskásszázadokon belül három puskásszakaszt, egyenként 3 darab 31 M. golyószóróval, egy nehézfegyverszakaszt 2-2 darab 36 M. 20 mm-es nehézpuskával, illetve 5 cm-es 39 M. gránátvetővel és 3 állványos golyószóróval szereltek fel. A nehézfegyverszázad 4 géppuskásszakaszból (szakaszonként 3 darab 7/31 M. Schwartzlose géppuska), aknavetőszakaszból ( 4 darab 8,1 cm-es 36/39 M. aknavető) állt. Az 1943-as összevont "M"hadrend a nehézfegyverszázad páncéltörő ágyús szakaszát (4 darab 3,7 cm-es 36 M.., páncéltörő ágyú) a zászlóalj közvetlenek közé sorolta.
Ezredközvetlen alakulat volt az árkászszázad, az aknavetős század, a páncéltörő ágyús század, a huszár szakasz, és a távbeszélő szakasz. Legnagyobb létszámmal az árkászszázad bírt, állományába 3 golyószórót rendszeresítettek. A páncéltörő ágyús század 6 darab 3,7, és 2 darab 4 cm-es páncéltörő ágyúból állt. Az aknavetős század 4 szakaszába 8 darab 8,1 cm-es 36/39 M. aknavető tartozott. A huszár szakasz 3 darab 31 M. golyószóróval rendelkezett. A távbeszélő szakasznak csak egyéni lőfegyverei voltak. Az 1943-as összevont "M" hadrend az ezredközvetlenek közül mint korszerűtlen alosztályt megszüntette a kocsizó géppuskás századot, a kísérő könnyű ágyús tábori üteget és a kerékpáros szakaszt.
A zászlóalj katonáinak alapfegyvere az 1931/A M. és az 1935 M. ismétlőpuska volt. Ezeknek a fegyvereknek az alapja a Ferdinand Mannlicher által tervezett 1895 M. Mannlicher ismétlő puska, amely Osztrák-Magyar Monarchia fegyveres erőinek a rendszeresített fegyvere volt. Pontos és megbízható lévén, a Honvédség az első világháború után is rendszerben tartotta. Az idő múlásával azonban korszerűsíteni kellett. Az 1930-as évek elején az akkor rendszeresített hegyes csúcsú 8 mm-es 1931 M. lövedékhez kellett a fegyverek töltényűrét feldörzsölni. 1935-ben pedig szinte teljesen áttervezték a fegyvert, így jött létre az 1935 M. ismétlőpuska. Új Mauser rendszerű forgózárdugattyúval és szabadabb látást biztosító íves irányzékkal szerelték fal. A fegyver megállító ereje és lőszabatossága is javult. A német fegyverekkel azonos űrméretre ( 7,92 mm-es Mauser töltény) való áttérésről 1942 augusztus 12-én született döntés. A már rendszerben lévő 1935 M puskákat alakították át, új nevük 1943 M lett. E mellett a csehszlovák és a jugoszláv hadseregektől zsákmányolt Mauser puskák is számba jöttek az átfegyverzésnél. A németektől is jelentős mennyiségű 1898/40 M Mauser puska érkezett. Ezen utóbbiak nagy részét Magyarországon szerelték össze. Ezeket a fegyvereket azonban elraktározták, illetve nem harcoló alakulatoknak adták ki. Ennek oka az volt, hogy bizonyos seregtesteket egyszerre szeretek volna Mauser töltényes fegyverekre átfegyverezni, mivel a többféle űrméret megnehezítette volna a lőszerutánpótlást. A Mauser töltényes fegyverek 1944 áprilisában az állomány 39%-át tették ki. A magyarországi harcok folyamán Mauser puskák is kerülhettek harcoló alakulatokhoz, így valószínű, hogy a 20. gyaloghadosztály alakulatainál is megtalálható volt. A géppisztoly pisztoly töltényt tüzelő sorozatlövő fegyver. A háború folyamán azonban a helység- és közelharc egyik alapvető fegyvere lett. A kis teljesítményű pisztolytöltény miatt a géppisztolyt Magyarországon a karhatalmi erők részére szánták. Az 1930-as évek elején a Belügyminisztériumnak vásároltak néhány Bergmann géppisztolyt. A háborút megelőző évek tapasztalata késztette a magyar katonai vezetést álláspontja feladására. Az első magyar gyártmányú géppisztoly 1939-ben készült el és 1939 szeptember 11-én került rendszeresítésre. A háború folyamán a Honvédség végig géppisztoly hiánnyal küzdött. A Donhoz kivonuló csapatokat a németek látták el 40 M. Schmeisser géppisztolyokkal. 1944-ben már nem volt német "beszállítás", így a csapatok főleg magyar gyártmányú 39 M. Király géppisztollyal voltak felszerelve, bár a 40 M. Schmeisser is megtalálható volt. A kettő közül a Schmeisser volt a könnyebb és a nagyobb tárkapacitással rendelkező. A német géppisztoly javára volt írható, hogy jobban viselte a mostoha körülményeket és szerkezete is jól bírta a háborús pótanyagok alkalmazását. A Király Pál által tervezett magyar géppisztoly a próbalövészeten ért el jobb eredményeket német vetélytársánál. A géppisztolyok problémája volt, hogy a szovjet mesterlövészek könnyen felismerték a velük felszerelt szakasz és rajparancsnokokat. A magyar Király géppisztoly nagy előnye, hogy a tervezéskor előírták, hogy karhatalmi feladatok esetére a fegyvernek "tekintélyfenntartónak" kell lennie, ezért puska alakúra tervezték. A szuronyos, fatusás ( a Schmeisser behajtható válltámasszal rendelkezett ) géppisztoly nem rítt ki a puskás csatárok közül. 1943-ban a Királyt áttervezték és megszületett a 43 M. Király géppisztoly, amit csak 1944 januárjától gyártottak. Fa tus helyett már ez is behajtható válltámaszos volt. A nyilasok ebből nagyobb mennyiséget foglaltak le a pártszolgálatosok számára, ezért a harcoló csapatokhoz csak kevés került. A harcokban főleg a 39 M. és a 40 M Schmeisser, géppisztolyokat használták. Kis mennyiségben zsákmányolt szovjet 41 M. PPS géppisztolyt is alkalmaztak, ez nagy tárkapacitása miatt volt félelmetes fegyver, de célzott lövés leadásához nem lehetett biztosan fogni.
A beosztásuknál fogva puskával nem rendelkezők számára pisztoly volt rendszeresítve. A Honvédség rendszeresített pisztolya a 37 M. öntöltő pisztoly volt. Azonban ebből is hiány mutatkozott, mivel a géppisztolygyártás felfuttatása a pisztolygyártás rovására történt, így a 29 M. öntöltő pisztoly is megtalálható volt a csapatoknál. A pisztolyt közelharcra és önvédelemre használták. Élő célok ellen 50 m-ig volt hatásos. A haditapasztalatok azt mutatták, hogy a törzsek, parancsnoki szakaszok, a távbeszélő alakulatok, a tüzér és páncéltörő alakulatok legénysége a rendszeresített pisztoly mellé igyekezett puskát is szerezni. A puskával messzebbről felvehették a harcot az ellenséggel. Nem utolsó szempont volt, hogy a szovjet mesterlövészek a pisztollyal felszerelteket automatikusan tisztnek nézték és igyekeztek minél hamarabb harcképtelenné tenni őket.
Minden gyalogosraj rendelkezett egy 31 M. golyószóróval. Pontos fegyvernek bizonyult, alkalmas volt sorozat és egyes lövés leadására is. Hibája, hogy 31 M. 8 mm-es peremes lövedék használata bonyolulttá tette, ezért módosításokat kellett rajta végrehajtan. A gyalogos századok nehézfegyverszakaszai is ezt a golyószórót alkalmazták nehézállványon. 38 M. nehézállvánnyal és körcélgömbbel csapatlégvédelmi feladatra is alkalmas volt.
A nehézfegyverszakaszok rendelkeztek 2 darab 20 mm-es 36 M. Solothurn nehézpuskával. Ezek a fegyverek könnyen páncélozott célok és nehézfegyverfészkek kilövésére szolgáltak. Tömege 45 kg volt, szállításkor a 10 kg-os csövet leszerelték a 35 kg-os puskáról. A nehézpuska továbbítása taligán történt. Gyenge páncélátütő képessége miatt 1943-tól a HM nem rendelt több darabot, így kihalásra ítélték. 1944-ben már 400 darabos hiány volt belőle.
A nehézfegyverszakaszok fegyvere volt az 5 cm-es 39 M. gránátvető. Ez a kézigránátnál nagyobb gránátok kis távolságra történő hajítására szolgált. Gránátjai nagy repeszhatása miatt főleg fedetlen és könnyen fedett élő célok ellen alkalmazták. 1 kg-os gránátját közel 1 km-re tudta elhajítani. A lőtávolságot a cső emelésével és süllyesztésével, valamint a lőporgázok elvezetésével szabályozták.
A zászlóaljak nehézfegyverszázadaihoz volt beosztva a 12 darab géppuska. Ezek 7/31 M. Schwartzlose típusúak voltak. Az 1907-es tervezésű vízhűtéses géppuskák az I. világháborúban jól szerepeltek. Jobb híján a Honvédség a II. világháborúban is használta. 1931-ben esett át korszerűsítésen, de ennek ellenére a ’40-es évekre már elavult volt. Hátránya volt bonyolult szerkezet és a nagy tömeg. Külön málháslovon szállították, az állványtól különválasztva. Tűzkésszé tétele is sok időt vett igénybe. Nagy tömege miatt gyakran hagyták hátra a sietve visszavonuló csapatok. A német hadsereg 34 M. és a felváltására tervezett 42 M. egyesített géppuskákat használta. Ezek léghűtésesek voltak, ennél fogva tömegük is kisebb volt. A villaállvánnyal golyószóróként, háromlábú állvánnyal nehézgéppuskaként alkalmazták. A Honvédség megvette a 42 M. "villámgéppuska" licencét, de gyártásra már nem került sor. A hiányok pótlására pedig 2000 darab 34 M. géppuskát is vásároltak. A magyarországi harcok során ezek a fegyverek is előfordultak a hadosztálynál.
A nehézfegyverszázad és az ezredközvetlen aknavetős század 36/39 M. 8,1 cm-es aknavetővel rendelkezett. Az aknavető meredek röppályájú fegyver, a gránátvetőkhöz hasonló. Feladata a fedezékek, terephullámok mögötti célok, illetve a fedett célok leküzdése. A 36/69 M. aknavető közel 4 kg-os gránátját 6200 méterre volt képes kilőni. A kor követelményeinek megfelelt. A szállítása talicskán történt, a peremvonalban pedig részekre bontva mozgatták.
A zászlóaljközvetlen páncéltörőágyús szakasz és az ezredközvetlen páncéltörőágyús század német gyártmányú 36 M. 3,7 cm-es illetve ennek a Honvédségnél rendszeresített 4 cm-es páncélgránátra áttervezett változatával, a 40 M. páncéltörő ágyúval volt felszerelve. Ezek 1941-ben a szovjet T-34 és KV-1 harckocsikkal szemben hatástalannak bizonyultak. Rendszerben tartásuk mellett szólt, hogy 1944-ig korszerű páncéltörő fegyverre cserélésére nem volt mód, valamint az, hogy nagy pontossága miatt alkalmas volt fedezékek rombolására, nehézfegyverfészkek és élő célok kilövésére. 1943-tól a németek különleges, űrméret feletti páncélromboló lövedéket terveztek hozzá, amit a magyarok is átvettek és a 40 M. páncéltörő ágyúhoz is rendszeresítették áttervezve. A gránátot a csőre húzták rá, a gránát a csövön kívül maradt. Vaktöltény elsütésével a csőben keletkező nyomás a gránátot kilőtte. Hátránya a bonyolult újratöltés(az újratöltéshez ki kellett mozdulni a lövegpajzs mögül), valamint a pontatlanság (a gránát így nem megy végig a huzagolt csövön). Ezzel a megoldással is csak 250 m-ig voltak alkalmazhatók. Egy visszaemlékezés szerint a 23/II. zászlóalj állományában még belga eredetű 47 mm-es páncéltörő ágyú is volt. A korszerűsítés jegyében tervezték az ezredközvetlen páncéltörő ágyús századok 7,5 cm-es 40 M típusú páncéltörő lövegre való átfegyverzését.
Az ezredközvetlen huszárszakasz fegyverzete a 31 M. karabély volt. Ez csak a csőhosszban tért el a gyalogság puskájától.
A gyalogezredek kiképzettsége komoly hiányokat mutatott. A kiképzésből hiányoztak a nagy, hadosztály szintű gyakorlatok, így a tüzérséggel való együttműködést sem tudták gyakorolni. Morálisan is rossz volt, hogy a katonák a fronton látták először, hogy mire képes a tüzérség. A páncélosok elleni harc volt a gyalogság legnagyobb gyengéje. A kiképzésen a katonák csak vászonból készült harckocsi makettel gyakorlatoztak, amely nem tudta azokat a hanghatásokat szimulálni, melyeket egy igazi. Kívánatos lett volna legalább egyszer bemutatni, milyen is az mikor egy "tüzet okádó acélszörny" közeledik az állások felé. Sok katona a fronton találkozott először harckocsival, de főleg nem sajáttal. A korszerű páncéltörő fegyverek és a páncélosok elleni harcra való kiképzés hiánya a Honvédséget végigkísérte a háború végéig. Ezek a hiányok főleg az ország rossz gazdasági helyzetéből adódtak. Rengeteg pénzt emésztett volna fel egy hadosztály szintű gyakorlat amiben tüzérség, esetleg páncélosok és repülők is részt vesznek. A gyakorlatok kis mérete miatt a Honvédségnél a doktrínerség kezdett elterjedni. A korábbi évek haditapasztalatait is alig sikerült beépíteni a gyalogsági kiképzésbe. 60 év távlatából könnyen tűnhet úgy, hogy a Honvéd vezérkar szinte csak a páncélosok és a repülőcsapatok fejlesztésével foglalkozott.
A német gyalogezredekkel összehasonlítva a magyar ezredek gyengébb tűzerővel rendelkeztek. A német gyalogezredek rendelkeztek egy gyalogsági löveg századdal. Az 1944-es szervezési forma szerint 6 darab 7,5 cm-es könnyű gyalogsági löveggel rendelkeztek. Ezért a német ezredek nem szorultak mindig tüzérségi támogatásra. A páncélelhárítást 7,5 cm-es 40 M. ( német megnevezése PAK 40 ) páncéltörő ágyúval, a Panzerfaust és a Panzerschreck típusú rakétavetőkkel képesek voltak megoldani. Az ezredközvetlen páncélvadász századok pedig különleges páncélos elleni közelharckiképzést kaptak. Különleges páncélrobbantó gránáttal, tapadó és tányéraknával vették fel a küzdelmet az állásokba betörő harckocsikkal. Az 1944-es nyári harcok folyamán a 20. gyaloghadosztály néhány embere is megkapta ezt a kiképzést. De megfelelő eszköz csak kevés állt rendelkezésre és a hadi események miatt tudásukat sem tudták tovább adni. Bár zászlóaljanként szerveztek 1-1 páncélromboló szakaszt, Panzerfaustokkal felszerelve.
A magyar gyalogság bevethetőségének korlátait az 1. hegyidandár parancsnokának, Lóskay Ferenc vezérőrnagynak a visszaemlékezése tárgyalja részletesen. Szerinte a gyalogságot sikerrel csak a Kárpátok hegyes-erdős előhegyei közt lehet bevetni támadó hadműveletben. Ennek oka az, hogy a hegyes-erdős terepen az ellenséges páncélosok nem tudnak manőverezni és a kis látótávolság miatt a Honvédség gyenge páncéltörő fegyvereit is sikeresen lehet alkalmazni ellenük. A zárt lombkoronák miatt az ellenséges légifölény hatása is csökken. A magyar gyalogság "kényes mint a herendi porcelán", ezért nem szabad 5-8 km-nél távolabbi támadási célokat kijelölni, mert a legkisebb partizán megmozdulás is pánikot idézhet elő.
Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a honvéd vezérkar főnöke viszont a gyalogság-hibás-lerohanó taktikáját ítélte el. A korábbi években is megmutatkozott, hogy egyes parancsnokok embereikkel belerohamoznak még a tisztázatlan helyzetekbe is, mellőzve mindenféle felderítést. Szombathelyi szerint ezen első világháborús módszer helyett a gyalogság nehézfegyvereire támaszkodó módszeres, előrenyomulást kell alkalmazni. Harchelyzetben viszont gyalogsági nehézfegyverek korlátozott lőszerkiszabata nem tette ezt lehetővé.
A Vörös Hadsereg ezzel szemben nagyon intenzív felderítő tevékenységet folytatott. Különlegesen képzett, géppisztolyokkal felszerelt felderítői gyakran szivárogtak át a magyar vonalakon. A szovjet utászok, pedig éjszakánként az állások előtt lévő aknamezőket térképezték fel és hatástalanították. A szovjetek nem ódzkodtak az éjszakai harctól, hiszen a rossz látási viszonyok miatt a kis távolságból folyó harcban, még számbeli hátrány esetén is előnyben voltak géppisztolyaik miatt. Támadáskor a beszivárgott szovjet felderítők igyekeztek pánikot előidézni oldalazó, vagy hátulról jövő intenzív tüzeléssel, esetleg csak hirtelen felbukkanásukkal, tudván, erre a magyar gyalogság nagyon rosszul reagál.
Az első világháborús tapasztalatokkal ellentétben a magyar ezredeknél nem volt meg az ellenséges állásokba való betörésre, rajtaütésre szervezett rohamszázad. Ezek csak ideiglenes jelleggel álltak össze, az ezredek hadrendjébe nem tartoztak. A 13. gyalogezred a doni harcok alatt szervezett rohamszázadot a 13/I zászlóalj katonáiból, akik még a Don túlpartján is hajtottak végre sikeres vállalkozásokat. A német hadseregben léteztek külön műszaki és rohamkiképzést kapott úgynevezett rohamutász ( sturmpioneer) zászlóaljak.
Mindhárom gyalogezred megjárta a "doni poklot" de a nagy veszteségek miatt csak kevés olyan tiszt és katona maradt aki a tapasztalatait át tudta adni.
A 13. gyalogezred( 20. gyaloghadosztály) frontra küldése, harcai Galíciában és a Kárpátokban1944 IV. 5.-IX. 7.
1. Az 1. Magyar hadsereg támadása, a 20. gyaloghadosztály mozgósítása és kiszállítása
A keleti arcvonal közelsége miatt a már Kárpátokba felvonult 16., 24. gyaloghadosztályok és a 2. hegyidandár mellé a Fővezérség március 11-én elrendelte a 2. páncéloshadosztály és az 1. hegyidandár mozgósítását. Március 19-én a németek megszállták az országot, a Honvédség alakulatait a laktanyákba kényszerítették. A 2. páncéloshadosztály meg sem kezdhette a felvonulást, és a Galíciában már harcban álló megszálló hadosztályok tüzérségének megerősítésére szánt tüzérségi löveganyag sem indulhatott el időben. Az 1. hadsereg parancsnokság pedig nem tudta elfoglalni a kárpáti törzsszállását. Ennek következménye az lett, hogy a magyar csapatoknak a határra való felvonulása elhúzódott.
A német megszállást követően a VII. és a VIII. megszálló hadtestek harcvezetés tekintetében a német Észak-Ukrajna Hadseregcsoport alárendeltségébe kerültek, míg a Kárpátokba felvonult részek bevetéséről továbbiakban a német hadvezetés döntött. Hitler április 26-án táviratban intézkedett a Kárpátokban állomásozó, azóta az 1. hegyidandárral és a 2. páncéloshadosztállyal kiegészített erők bevetéséről. A tervek szerint a magyar csapatoknak a Stanislau térségébe visszaszorult VII. megszálló hadtest jobbszárnyán a Kárpátok és a Dnyeszter között korlátozott támadással helyre kellett állítani a kapcsolatot a német Észak-Ukrajna és Dél-Ukrajna Hadseregcsoportok között. A támadó csapatok a magyar 1. hadsereg parancsnokságnak lettek alárendelve. A csapatok vezetését alacsonyabb szinten a magyar VI. és a német XI. hadtestparancsnokság látta el. A már Galíciában küzdő VII. megszálló hadtestet is az 1. hadseregnek rendelték alá.
Az 1. hadsereg parancsnoka Náday István vezérezredes kizárólagos feladatának csak a Kárpátok védelmét tekintette, nem akarta csapatait a galíciai lankás, dombos terepen ellenséges harckocsi-támadásnak kitenni. Lemondását követően az 1. hadsereg parancsnokságát Lakatos Géza vezérezredes a magyar megszálló erők addigi parancsnoka vette át.
A főirányban a német XI. hadtest csapatai ( a magyar 2. páncélos hadosztály és a 2. hegyidandár ) április 17-én indították meg a támadást Solotwina térségéből kiindulva Nadvorna, Delatyn és Kolomea irányába. A támadáshoz később az 1. hegyidandár és a 24. gyaloghadosztály erői is csatlakoztak. A balszárnyon a VII. hadtest 16. gyalog- és 18. könnyűhadosztálya indult meg Stanislau-Bohorodczany térségéből. Nekik Ottynia és Obertyn helységeket kellett elérniük. A VI. hadtest csapatai ( a március 22-én mozgósított 25. gyalog- és 27. könnyűhadosztályok ) pedig Kolomea dél-Kosow-Kuty vonal elérésére kaptak parancsot.
A támadás első napján Tlumacz térségében, a hadsereg bal szárnyán értek el a támadó csapatok komolyabb sikereket. A második napon a 16. gyaloghadosztály egységei a hadseregközvetlen műszaki alakulatok segítségével hídfőt létesítettek a Dnyeszter bal partján. Bár a folyó vízállása magas volt, a kapcsolatot sikerült felvenni a folyó bal partján harcoló német 1. páncélos hadsereggel.
A támadás első szakaszában a magyar csapatok az 1. Ukrán Front utóvéd egységeivel kerültek harcérintkezésbe. Április 19-től viszont már a 4. gárda harckocsihadsereg és a 18. összfegyvernemi hadsereg egységei álltak a támadók útjába, ezért a támadás vesztett lendületéből. Április 30-tól a súlyos harcokba már német egységek is bekapcsolódtak, ennek ellenére a támadás lendületét már nem, sikerült visszanyerni, május elejétől az arcvonal állandósult.Az eredetileg kijelölt célokat nem sikerült elérni, de az összeköttetést sikerült helyreállítani a Galíciában harcoló német 1. páncélos és a Romániában küzdő német 8. hadsereg közt.
A 20. gyaloghadosztály mozgósítására március 22-én került sor, a 25. gyalog- és a 27. könnyűhadosztályokkal együtt. Hadiállományúra emelt alakulatok kiszállítása azonban még váratott magára. Az idő összeszoktató gyakorlatokkal és a tartalékosok felszerelésével telt. Megkezdődött a lovak bevonultatása is. A lovakra aránylag sok időt kellett fordítani, mert ki kellett ismerni őket. Ferencsin Imre szerint az egész egy lóvásárra hasonlított.
A hadműveleti területre induló csapatokat mozgósítási körleteikbe vonták, a laktanyákban csak a kis létszámú pótkeretek maradtak.
A 20. gyaloghadosztály kiszállítása április 16-án kezdődött. A szállítmányok fedőneve "Ottilia" mozgás volt. A kiszállítás 100 tengelyes szerelvényeken történt. Az első napon az egri 14. gyalogezred és a gyöngyösi 20. tábori tüzérosztály részei, a hadosztályközvetlenek közül pedig az ellátószervek első része és a 20. híradó zászlóalj 2., rádiós százada. Április 17-én a 14. gyalogezred és a 20. tüzérosztály utolsó alakulatai is útba indultak. Április 18-án és 19-én a miskolci 13. gyalogezred, a szintén miskolci 19. tábori tüzérosztály vagonírozott be és indult útnak. Április 19-től 21-ig tartott a losonci 23. gyalogezred és a 21. tábori tüzérosztály útba indítása. Április 22-én a 77. tábori tüzérosztály és az V. gépvontatású tüzérosztály(!) rakodott be. A hadosztály közvetlen alakulatainak berakodása április 24-ig tartott.
A csapatok búcsúztatása az 1942-es doni hadszíntérre való induláshoz képest szerény volt, hiszen ekkor már megkezdődtek a Magyarország elleni angolszász légitámadások. A búcsúzáskor a csapatokat a hozzátartozók kísérték az állomásig. Tiszteletüket tették a magasabb parancsnokságok képviselői és az adott megyék és városok vezetői.
Az útbaindult szerelvények Galántán és Szencen át léptek ki az országból. A végszállítmány április 25-én hagyta el az ország területét.Onnan a Vág völgyén át érték el a Kárpátokat. A magyarországi és szlovákiai falvakon, városokon áthaladó katonavonatokat a helyi magyar lakosság lelkes integetése kísérte. A szlovák lakosság részéről néhány, a magyar katonák halálát kívánó megjegyzés is elhangzott, de incidensre nem került sor.
A 13/III. zászlóalj szerelvényét április 22-én nem sokkal 14 óra után négy szovjet repülőgép támadta meg, mikor az a Bukaczowce melletti pályán várakozott. A légitámadás során több kisméretű légibomba találta el a vonat légvédelmi géppuskával ellátott kocsiját. A támadás során Gál József, Hornyán Pál, Baffi János, Bukovinszki István és Jakab Szilárd honvédek életüket vesztették. A zászlóalj orvosa is megsebesült, ezért a sebesülteket a közeli német tábori korházba szállították. A sebesült lovakat sajnos le kellett lőni és a szétfutott honvédek összeszedése is sok időbe került.
A 20. gyaloghadosztály úti célja és kirakodó körzete a galíciai Skole és Bolechow volt. Április 23-án a 20. gyaloghadosztály a német 1. páncélos hadsereg alárendeltségébe lépett, így a kirakodó körzet Halicz lett.
A kirakodást Lemberg és Stanislau közt kezdték meg. A megváltozott kirakó körzetbe április 23-ig a hadosztályparancsnokság, 2 gyalogezred, 2 tüzérosztály, a felderítő osztály, az utász zászlóalj és a híradó zászlóalj érkezett be. A gyalogezredek és a korábban másutt kirakott részek hosszas gyalogmenet után érték el Haliczot. Április 23-án a 14. gyalogezredet érte légitámadás, 5 halott és 10 sebesült volt a véres veszteség.
A jelentések szerint április 26-án azonban már a hadosztály egésze megérkezett, ezért a felettes német parancsnokság Toustobaby térségébe vonta előre. A jelentés valószínűleg csak a harcoló alakulatokra vonatkozik, hiszen a kirakó körzetet a szállítmányok 3-4 nap alatt érték el és a 20. gyaloghadosztály végszállítmánya csak április 24-én futott ki a berakó állomásról.
A hosszadalmas kiszállítás miatt a 20. gyaloghadosztály nem vett részt az 1. magyar hadsereg támadásában, ráadásul április 23-án német alárendeltségbe került, így az 1. német páncélos hadsereg arcvonala mögé került. Az arcvonalak a német-magyar támadás leállítása után megmerevedtek. A német és magyar csapatok igyekeztek minél jobb, tagoltabb védőállásokat kialakítani, így készülvén a közeledő szovjet offenzívára. Ezen helyzetben a 20. gyaloghadosztály katonáira is az állásháború várt.
A német 1. páncélos hadsereg alárendeltségében
Toustebaby térségében gyülekező 20. gyaloghadosztály május elején az arcvonal mögött kiképzést folytatott. Az arcvonalba elsőként a 14. gyalogezred indult április 29-én. A német LIX. hadtestparancsnokság terve az volt a magyar gyaloghadosztállyal, hogy először ezredenként veti be őket valamelyik német hadosztály arcvonalán, így a csapatok kellő harci tapasztalatot szereznek egy már szintén kipróbált német parancsnok keze alatt. A 14. gyalogezredet egy tüzérosztállyal és a 20. felderítő osztállyal erősítették meg. Buczacztól 20 km-el délre kerültek bevetésre. A terv az volt, hogy a 14-eseket majd a hadosztály többi gyalogezrede váltja le.
A 20. gyaloghadosztály parancsnoksága Potok Slotyban rendezkedett be. Április végén a németek a 13. gyalogezred parancsnokát, Kiss Lajos ezredest egy gyakorlat megtekintésére invitálták. A gyakorlaton résztvevő német zászlóalj szovjet állások megtámadását imitálta erős aknavető támogatással. Az aknavetősök igyekeztek közvetlenül a támadó gyalogság elé célozni, fedezékbe kényszerítve a "szovjeteket". Az aknavetők megfigyelője azonban nem vette észre, hogy a támadók belerohantak az aknatűzbe és csak a nagy kiabálásra szüntették be a tüzet. Német szokás szerint a gyakorlat éles lőszerrel folyt így több katona megsebesült. A gyakorlatot azonnal lefújták.
Május 4-től a 20. gyaloghadosztály erői már az első vonalba indultak. A hadosztály alkalmazása két csoportban történt. A hadosztályparancsnok mint harccsoportparancsnok vezetése alatt a . a 14. gyalogezred és a 13. gyalogezred egy zászlóalja a megfelelő tüzérségi részek és a felderítő osztály a német 96. gyaloghadosztály arcvonalán kerül bevetésre. A 13. gyalogezred két zászlóalja a 96. gyaloghadosztály tartalékát képezte. A német 96. gyaloghadosztály a Dnyeszter és a Strypa folyók mentén foglalt állást. Tőlük északra a német 208. gyaloghadosztály alárendeltségében a 23. gyalogezred ment állásba. Mint később kiderült, a német alárendeltségnek jó oldala is volt. A támogató német tüzéreknek jóval több lőszer állt rendelkezésre, mint magyar társaiknak, ezért hathatósabb támogatást tudtak adni a losonci ezred katonáinak.
Május 1-én a hadosztályparancsnokságon tiszti gyűlésre került sor. Az ezredparancsnokok panaszkodtak az állandó szovjet zavarórepülésekre, a gyenge minőségű német ellátásra és a rossz terepviszonyokra.
A mindennapok elég egyhangúan teltek. A 23/II zászlóalj az arcvonal mögött rekedt szovjet katonákat szedte össze és az állások kiépítésén dolgozott. A 13/III zászlóalj katonái pedig a Dnyeszter partjára jártak gyűjtögetni, ugyanis az szovjetek az áprilisi visszavonuláskor a folyóba dobálták a fegyvereiket. Mivel a folyó vize leapadt a zászlóalj katonái egy 12 cm-es szovjet aknavetőt és több PPS géppisztolyt "zsákmányoltak" rengeteg lőszerrel. A talált lőszer mennyiségére utal, hogy a szovjet aknavetőre ötször annyi lőszer jutott, mint a zászlóalj magyar aknavetőihez.
A 20. gyaloghadosztály helyzetében május 18-án állt be kisebb változás. A hadosztály sávhatára délen Uniz és Wozilow lett (mindkettő a Dnyeszter mentén), míg Északon Duliby és Skokow északi része. A hadosztály zöme ekkor került arcvonalba. Északon a 23. gyalogezred még mindig a 208. német hadosztálynál, Borossewo és Skolow északi vonalán, a 14. gyalogezred Beremiany és Uniz között, a 13. gyalogezred pedig a Dnyesztre kanyarulataiban ment álllásba. A legnehezebb helyzetben a 13-asok voltak, mivel ők a Dnyeszter kanyarulataiban, "hurkáiban", valamint a Dnyeszter és a Strypa összefolyásánál ásták be magukat. Az össze-vissza kígyózó arcvonalba itt több helyen beláttak a szovjetek a túlparti szomszédos dombokról. A helyzet Uniz és Hubia közt volt veszélyes, valamint a Luca-i átkelőnél. Ezeken a pontokon több rajtaütés érte a miskolci gyalogezred katonáit. Az 57. utász zászlóalj igyekezett ezeken a szakaszokon műszaki zárakat kiépíteni a beszivárgó szovjetek ellen. A helyzetet Kemenes százados vezette üteg átcsoportosításával sikerült megoldani. A tüzérség jelenléte elbizonytalanította az ellenséget. A hadosztály sávjában volt még három német zászlóalj is.
A május 6-i létszámjelentésben a 20. gyaloghadosztály állományában hatvan könnyű és hat nehéz páncéltörő ágyú szerepel. A hat nehéz páncéltörő ágyú német átadásból származott, nem tudni, hogy valamelyik ezredközvetlen páncéltörő ágyús század kapta, vagy hadosztályközvetlen ként alkalmazták őket. A 13. gyalogezred páncéltörő ágyús százada épen Esztergomtáborban volt ahol az április 13-i parancs értelmében 7,5 cm-es nehéz páncéltörő ágyúkkal szerelték fel őket. A parancs értelmében előreláthatólag május 2-ig tartózkodtak volna a kiképzőtáborban. A század állományába 1 oldalkocsis-, 3 szóló- motorkerékpár, 9 Botond tehergépkocsi lövegvontatásra, 1 Botond lőszerszállításra (összesen 10), 9 darab 7,5 cm-es 40 M páncéltörő löveg tartozott. A század létszáma 4 tiszt és 134 fő legénység, fegyverzetük a lövegeken kívül 46 pisztoly, 18 géppisztoly. 83 puska, 9 golyószóró volt. A kiszolgáló járművek később 22-re növelték a század gépjármű állományát. A parancs értelmében a 3,7 és 4 cm-es lövegek a századnál maradnak a veszteségek pótlására. A 20. gyaloghadosztálynál lévő hatvan könnyű páncéltörő löveg azt jelenti, hogy a feleslegessé vált lövegekből újra felállították a 13. gyalogezred páncéltörő ágyús századát amely az ezreddel együtt került hadműveleti területre, míg az eredeti páncéltörő ágyús század Esztergomtáborban volt átfegyverzésen.
A 20. gyaloghadosztály vesztesége május 18-ig 18 hősi halott, 76 sebesült, 2 fogoly és 1 eltűnt volt.
A magyar katonák hamar berendezkedtek a németektől átvett állásokban. A mindennapokat néhány zavarórepülés, belövések, orvlövészek tevékenysége jellemezte. A magyar katonák morálját rontotta, hogy az aknavetőkhöz és a lövegekhez a lőszerkiszabat alacsony volt ezért nem tudnak megfelelő választ adni a szovjet tüzérségi tevékenységre. Ellenséges és saját vállalkozásokra is sor került. Mivel a szovjetek is észlelték, hogy új ellenség vonult fel velük szemben, információszerzés céljából már május 5-én két vállalkozást intéztek a magyar csapatok vonalai ellen. Ezeket május 18-ig még öt követte, amit minden esetben sikerült a magyar csapatoknak visszaverni. Magyar részről, két vállalkozás indult, melyekben 3 fő saját sebesült mellett az ellenségnek kb. 40 halottnyi veszteséget okoztak, 65 foglyot ejtettek, 6 géppuskát, 45 géppisztolyt, 15 puskát zsákmányoltak. A hadosztály arcvonalán aránylag nyugalom volt. A területet a magyar katonák a Dnyeszter és a Strypa összefolyása miatt csak "büdös saroknak" nevezték. A szembenálló szovjet erők főleg büntetőalakulatok voltak, moráljuk alacsony volt.
Május hátralévő része is hasonlóképpen telt. A magyar katonák 11 alkalommal hajtottak végre rohamcsapat vállalkozást. Ezek közül az egri 14/II zászlóaljé volt figyelemre méltó, ugyanis. a rohamcsapatnak sikerült betörnie az ellenség főellenállási vonalába és ott egy géppuskafészket kiemelnie. Május 20-án a balassagyarmati 23/II zászlóalj katonái is vállalkozáson voltak, veszteséget nem szenvedtek. Május 31-én a Luca-i átkelőnél a 13. gyalogezred jobb szárnyát (valószínűleg a 13/I zászlóaljat) éri erős tüzérségi tűz, mely után szovjet gyalogság zúdul a magyar zászlóaljra. A támadást sikerül visszavernie a miskolci gyalogezred katonáinak. A 20. gyaloghadosztállyal szemben már 10-12 ellenséges zászlóalj sorakozott fel és a szovjet részről támadási előkészületeket figyeltek meg. A Luca-i átkelő védelmének megerősítésére a Nagy Kálmán százados vezette 20. felderítő huszárszázadot az átkelőt védő 13/I zászlóalj mögé vezényelték.
A 20. gyaloghadosztály vesztesége május 18 és június 1 között 8 fő hősi halott, 41 sebesült és 1 hadifogoly volt.
Június első napjai kölcsönös felderítő vállalkozásokkal teltek. A tornaljai 13/III zászlóaljtól Ondok László tartalékos zászlós és hat önkéntes indult vállalkozásra június 1-én éjjel. Már a szovjet állások közelében jártak, mikor a felhők mögül kibúvó hold megvilágította a csapatot. A szovjet őrszemek heves tüzeléssel űzték el őket. Ondok zászlós pedig halálos sebet kapott.
Június 2-án és 3-án az egri 14. gyalogezrednél voltak nagyobb harcok. Ekkor érdemelte ki a beremianyi malom a "véres malom" nevet. Beremiany kiemelt célpontja volt a napokban a szovjet támadásoknak, mert a Strypa keleti partján feküdt és a 13. gyalogezred bal szárnya itt csatlakozott a 14. gyalogezred jobb szárnyához. Június 5-én éjjeli vállalkozás volt kitűzve a 14/II zászlóaljnál. A szomszédos 13/III zászlóaljnál a vállalkozás idejére tűzszünetet rendeltek el. A 13/III zászlóalj árkai elől több esetben mozgást jelentettek, de azt az egri zászlóalj katonáinak tudták be. Hajnalban értesült a zászlóalj, hogy a vállalkozás meg sem indult. 6-án hajnalban 4 órakor heves tűz zúdult a Beremianynál álló 13/III zászlóaljra és a 14. gyalogezred jobbszárnyára. Az erős tüzet azonnal egy ezrederejű harckocsikkal is támogatott támadás követte. A felbukkanó szovjetektől megrémülve a 13/III zászlóalj 7. százada árkaiból kiugrott és menekülni kezdett. A menekülő századból az állásokba betörő szovjetek sok embert lőttek hátba, közülük tizenhárman azonnal meghaltak. A Beremianyban tartalékban lévő 8. század indult ellentámadásra, nekik sikerült kivetni az állásokba benyomult ellenséget. A zászlóalj jobbszárnyán lévő géppuska melynek személyzete végig kitartott a helyén, a menekülő szovjetek közt óriási pusztítást végzett. A harc nem volt több egyórásnál. A pergőtűz miatt a híradás nem működött, a saját tüzérség csak a menekülőket és a szovjet állásokat tudta már tűz alá venni. A németek egy rohamlöveget küldtek a szorongatott zászlóalj segítségére. A magyar katonák csodálva figyelték a rohamlöveg parancsnokát, aki a gyalogsági tűz ellenére a löveg előtt állva nyugodtan diktálta a lőelemeket az irányzónak. A Beremiany és az állások közt csapdába esett ellenség egy része megadta magát. A kihallgatásnál kiderült, hogy ők egy büntetőezred katonái, akiknek sikeres támadás esetén rehabilitáció volt felajánlva. Az arcvonal előtti mozgolódás, amit az egrieknek tudtak be a tornaljai zászlóalj őrszemei, a szovjet utászok voltak miközben a zászlóalj állásai előtt lévő aknazárat hatástalanították. Másnap a szovjetek újra próbálkoztak, de a magyar csapatok összpontosított tüze még az állások előtt megállította és visszavetette őket.
Június 6-a más szempontból is nevezetes nap. Ezen a napon nyitották meg az angolszász erők a második frontot Normandiában. A 20. gyaloghadosztály arcvonalszakaszán küzdő egyik 40 főre zsugorodó német zászlóalj katonái iszonyatos lövöldözéssel és hurrázásal fogadták a hírt. Szerintük ez egy újabb német diadal első napja volt. Keservesen kellett később csalódniuk.
A beremianyi harcok után néhány nappal a 13/III. zászlóalj Koszcselniki és Hubia térségébe települt át. A szembenálló szovjetek cigányzenével törték meg a szürke hétköznapokat és megafonon bejelentették, hogy ne lőjenek a folyóhoz vízért menő katonáikra mert akkor ők sem fognak a szintén vízért menő katonákra tüzet nyitni.
Június 11-én a hadosztályparancsnokság Potok Slotyról Mlinkibe települ, 11 km-el nyugatabbra. 22-én a 23/I zászlóalj és a német 309. gránátos ezred parancsnokság a 20. gyaloghadosztály parancsnoksága alá került, ezért kisebb átcsoportosításokat kellett végrehajtani.
Szintén 11-én 8 óra 30 perckor a 23/II. zászlóalj erős aknatüzet kapott. 11 órakor a szovjet aknavetők elhallgattak és a gyalogságuk támadásba lendült. A támadást a balassagyarmati zászlóalj katonái sikeresen visszaverték. A támadást követően a zászlóalj állásait sorozatvetőkkel (Sztálin-orgona, Katyusa) lőtték. Másnap a szovjetek újra próbálkoztak hasonló eredménnyel. A harcokat a június 13-i esőzések szakították félbe.
Még aznap a 23. gyalogezred katonái három, egyenként század erejű szovjet vállalkozást utasítottak vissza.
A súlyosbodó harcok miatt a környék települései is károkat szenvedtek. Unizt szinte rommá lőtte a szovjet tüzérség. A polgári lakosság védelmére elrendelték a közvetlenül az arcvonal mögé eső települések kiürítését.
Még június folyamán a 13/III. zászlóalj katonái Beremianyban egy hátulról leszúrt német katona holttestét ásták ki. Ezután a magyar katonákat kitiltották a faluból. A 23. gyalogezred katonái egészen más partizánokkal kerültek érintkezésbe. Az UPA (Ukrainska Povtancsa Armija), vagyis az ukrán nemzeti partizánok jelentek meg a 23/II. zászlóaljnál. Az UPA ellenségnek tekintett minden Ukrajna földjén lévő idegen haderőt, de a vörös uralom kegyetlensége miatt a tengely katonáival szövetséget kötöttek. A zászlóalj katonái élelemmel és zsákmányolt fegyverekkel látták el az UPA harcosait akik ezt felderítési adatokkal viszonozták és többször hajtottak végre rajtütéseket a szovjet csapatok hátában.
Az arcvonal mozdulatlansága lehetőséget adott arra is, hogy a súlyosabb sebesülteket repülőgépen Magyarországra szállítsák. Gömöri László tartalékos zászlós például fejlövése után már néhány órával a kassai kórházban volt.
A 20. gyaloghadosztály vesztesége június 1-e és 26-a közt 20 fő hősi halott, 13 eltűnt és 176 sebesült volt. Az eltűntek közül Klinyec őrvezető a 23/II. zászlóaljból egy sikeres magyar felderítő vállalkozás során harc közben szökött át a szovjet csapatokhoz. Néhány nap múlva megafonon szólította fel bajtársait az átállásra. A magyar hírszerzés kiderítette, hogy az őrvezető édesapja az I. világháború után nem tért haza a megalakuló Szovjetunióból.
Július eleje harcok nélkül telt. A nyugalomnak 14-én lett vége, mikor is a 23/4. századot a túlerejű támadók kivetették állásaiból. A magyar veszteség 1 halott, 2 eltűnt és 7 sebesült volt. A hónap első felében a németek páncélelhárító tanfolyamot szerveztek a magyar katonák számára. A tananyag a páncélököl és a páncélrém használatának elsajátítása volt, de a Molotov-koktél készítését és használatát is el kellett sajátítani.
A májustól júniusig terjedő időszakban a 20. gyaloghadosztály csak kisebb, helyi jelentőségű harcokat folytatott. Noha több esetben heves harcokra is sor került, a hadosztály arcvonalát nagyobb támadás nem érte. A szovjet vállalkozások inkább csak az ellenség nyugtalanítását és a felderítést szolgálták. A keleti arcvonal déli részén a 20. gyaloghadosztály állásaitól Északra Lemberg térségében folytak nagyobb harcok. A német hadijelentések sem szentelnek nagy teret a térségben dúló harcoknak, a hadosztályt is csak egyszer említik.
A július 13-án az 1. Ukrán Front egységei megindították a Lvov-Sandomierz irányú hadműveletüket. Lemberg térségében súlyos harcokra került sor, melyek a szovjet csapatok jelentős nyugati irányú térnyerését hozták. Mivel a Dnyeszter mentén védekező 20. gyaloghadosztályt és a tőle Délre, a elhelyezkedő 1. magyar hadsereget még nem érte támadás, ezért eredeti állásaikban voltak. A Lemberg térségében nyugati irányba eltolódott arcvonalból a szovjetek sikeres áttörés esetén könnyen a hátukba kerülhettek volna. A súlyos helyzet az arcvonal déli szakaszát annyiban érintette, hogy az 1. magyar hadsereg arcvonalán bevetett, illetve a vonalak mögött tartalékban lévő német egységek kivonásra kerültek és Lemberg térségében kerültek bevetésre. A fenyegető helyzet miatt a hadsereg parancsnokság július 20-ról 21-ére virradóra az arcvonal visszavételét rendelte el a VII. hadtest térségében. A hadtest a hadsereg északi arcvonalszakaszát védte. A szóbeli parancs ellenére az állások meghatározatlan ideig való tartását rendelte el a hadtestparancsnok, valószínűleg német nyomásra. Az események ismeretében ez lett volna az utolsó alkalom, hogy veszteségek nélkül váljanak le az ellenségről.
A lembergi szovjet térnyerés július 17-én éreztette hatását. A 23/II. zászlóaljat Koropiecbe rendelték és a faluban szállásolták el. Új körletük a régi állásoktól nyugati irányba volt. Az áthelyezés célja valószínűleg az lehetett, hogy egy bekövetkező szovjet áttörés esetén a 20. gyaloghadosztály északi szárnya ne legyen nyitott.
Július 19-én Beregfy vezérezredes a magyar 1. hadsereg parancsnoka Eszenyi László vezérkari századost egy szóbeli paranccsal küldte Vasváry vezérőrnagyhoz. A parancs szerint visszavonulás esetén a 20. gyaloghadosztályt az 1. hadsereg balszárnya felé kell visszavonni. A romló helyzet miatt már 19-én megkezdődött a hadosztály parancsnokság és a közvetlen alakulatok déli irányú visszavonása. A hadosztály visszavonása Nisnijow-i és a Marionpul-i útvonalon történt. A 13. gyalogezred 20-án kezdte meg a visszavonulást, a 23-asokat pedig 21-én a Dnyeszter parti Nisniowba irányították. Este a 13/III. zászlóaljnál a helyzet bizonytalansága miatt elrendelték az íratok elégetését. A 23. gyalogezred másnap átkelt a Dnyeszteren, míg a 13-asoknak egy kisebb folyó állta az útját. A folyó hídját egy német műszaki alakulat robbantásra készítette elő és a parancs szerint 16:00-kor kellett robbantaniuk. A leghátul menetelő 13/III. zászlóalj távbeszélőszakasza azonban lemaradt és a németek a vezetékes anyagot szállító kocsi előtt robbantottak. A kocsi tartalmát a folyóba kellett szórni és a lovakkal, de kocsi nélkül csatlakozni a zászlóaljhoz. A 13/II. zászlóalj Milovánál keveredett kisebb harcokba a nap folyamán.
A 20. felderítő huszárszázadot egy gyalogzászlóaljjal utóvédállásba rendelték. A huszárok Sokulec mellett foglaltak utóvédállást, mely a Strypa kanyarban lévő malomtól a 355-ös kereszten át a Koscienikitől délre lévő Dnyeszter kanyarig tartott. A század harcálláspontja a 355-ös magassági ponton volt, a gránátvetők Sokulec keleti részén voltak állásban, míg a géppuskák a szárnyakra kerültek. A lovakra hátrébb egy golyószórós raj vigyázott. Mivel az utóvédállás kiürítésére nem kaptak parancsot, de a bekerítés veszélye miatt délután 5:30-kor Nagy Kálmán százados visszavont huszárjait és bevonultak a hadosztályhoz.
Július 22-én a 23-asok nagy ágyúdörgésre ébredtek. A 21. tábori tüzérosztály lőtte az előrenyomuló szovjet csapatokat. A németek is véget vetettek a páncélromboló tanfolyamnak, a hallgatókat páncélöklökkel szerelték fel és Buczacz védelmében bevetették őket mint páncélrombolókat. A helységet súlyos harcok után adták fel a védők. Ezen a napon a 13-asok Halicsnál átkeltek a Dnyeszteren, de a 9:00-kor bekövetkező hídrobbantás után már az üldöző szovjetek zúdultak le a folyó völgyébe. Sötétedéskor pedig mindkét fél tüzérsége állásban volt és heves tűzpárbaj alakult ki az éjszakában.
Július 23-án 13/III. zászlóalj elszakadt az ezredparancsnokságtól. Sehogyan sem sikerült összeköttetést találni. Éjfél fele Ferencsin Imre zászlós a rádió távíró üzemmódjában rövid üzenetet fogott, melyben az ezredparancsnokság közli, hogy az út menti magasfeszültségű távvezeték áramtalanítva van és a zászlóaljak arra csatlakozzanak. A 24-án hajnalban a zászlóalj "rákötött" a vezetékre és ezen keresztül kapták meg a parancsokat aznapra. Még 23-án a 23/II. zászlóaljat riadóztatták. A 23/4. és a 23/6. századok állásban maradtak, míg a 23/5. század tartalékként hátul maradt. A hátravonuló század útközben a felderítő osztály kerékpárosaival és huszárjaival találkozott, akik az arcvonalba mentek. Megszámlálhatatlan sebesültet vittek az ellenkező irányba. Mint később kiderült, a 23/6. századnál az ellenség betört az állásokba, de kivetették őket. Estére azonban mind a két századot felmorzsolták, a túlélők csak egyesével tudtak hátraszállingózni. A 23/5. század 23 órakor indult tovább és Stanislautól Északra 15 km-re egy kis faluban töltötte az éjszakát.
A 20. felderítő huszárszázad újból utóvéd feladatot kapott. A huszárok Koropiec község határában mentek állásba. Korábban itt volt a 20. gyaloghadosztály egyik nagyobb raktára, amely most felgyújtásra került. Előtte a huszárok még azt vihettek el, amit csak akartak. Így került a nyeregtáskákba rengeteg citrom, és cukor. A huszárok a visszavonuló utóvédzászlóaljnak tűztámogatást biztosítottak, leválasztva az üldöző ellenséget, majd 16:00-kor ürítették ki állásaikat. A Dnyesztert Nisniownál lépték át. A nisniowi hidat a németek délután 5:30-kor felrobbantották. A Dnyeszter partján a huszároknak este 10 óráig kellett kitartaniuk. Az utakat tűzfegyvereikkel zárták le. Az ellenség támadása nem is késett sokáig. A magyar géppuskák távol tartották az ellenséget. Az éjszakába az ellenséges aknavetők tompa puffanása is beleszólt, jelezve ez nem csak felderítő tapogatódzás az ellenség részéről. A huszárokat itt érte az első veszteség is. 10 órára a század levált az ellenségről.
Másnap a huszárok az Olszanicáról Jezupol felé menő úton mentek állásba. Az ellenség felderítő tapogatódzás után hat hullámba indult meg a támadás. A huszárok heves tüzelése ellenére az ellenség átgázolt a századon. Farkas alezredes, Nagy százados, Farkas zászlós a földre vetették magukat, így elkerülték a fogságba esést. Félóra alatt sikerült összeszedni a századot. Majd Stanislauba vonultak, ahol egy téren töltötték az éjszakát.
Az 1. magyar hadsereg arcvonalán is jelentős események mentek végbe július 23-án. Reggel 8 órakor a szovjet 18. hadsereg két lövészhadosztálya harckocsi támogatással támadást intézett a magyar 7.- és 16. gyaloghadosztályok ellen. A délelőtt folyamán a 16. gyaloghadosztály jobb szárnya oly mértékben szorult hátra, hogy a 7. gyaloghadosztály tüzérségével került egy vonalba. Délutánra a 16. gyaloghadosztály ellentámadást tervezett a 2. páncéloshadosztály támogatásával, de erre nem került sor. A 7. gyaloghadosztály két harccsoportját pedig visszaszorították. Így a 7. gyaloghadosztályt kettévágták és az arcvonalban is hézag keletkezett. Másnap 24-én a megtámadott két magyar hadosztály alakulatai folyamatosan hátráltak nyugat felé. Az arcvonalban ütött résen átjutó szovjet csapatok pedig a 7. gyaloghadosztály arcvonalban még kitartó balszárnyát és az attól délre védekező ungvári 24. gyaloghadosztályt szerették volna átkarolni. A bekerítés veszélye miatt a 24. gyaloghadosztály először a második vonalat jelentő Prinz Eugen állásba, majd súllyal Nadworna, részekkel Krasna és Delatyn irányába vonultak vissza. A VII. hadtest arcvonalán már 6-8 km-es hézag keletkezett, amin keresztül a szovjet erők Ottynia irányába törtek előre és estére el is foglalták a települést.
A szovjet áttörés súlyosan érintette a visszavonuló 20. gyaloghadosztályt. Az áttörés pillanatában még északon a Dnyeszter térségében folytatott harcokat, délen pedig a szovjet áttörés a visszavonulási út elvágásával fenyegetett. A hadosztályt parancsnokló Vasváry Frigyes vezérőrnagy hasonló helyzetbe került, mint 1943 januárjában a doni hadszíntéren.
Valószínűleg az áttörést követően kapott oldaltámadást a hadosztályvonat Hannusovce mellett. A 3 km hosszan elnyúló vonat a 20. gyaloghadosztály vezető tábori lelkészének parancsnoksága alatt folytatta az útját Dolinára. A szétszakadt részek felfogására a 20. híradózászlóalj katonáit is bevetették. Július 25-én a 2. páncéloshadosztály egységeit (Bercsényi csoport) a 20. gyaloghadosztály támogatására rendelték. Talán 24-én éjfélkor Vasváry vezérőrnagy szóbeli parancsot adott a zászlóalj rádiós századának, akik ekkor már Stanislautól északra védelmi vonalat létesítettek, hogy Vécsey százados alakítson egy puskás századot, amihez két gépágyút is beosztanak és a Dnyeszter felé vivő úton foglaljanak állást. Ez még sötétben megtörtént, sőt hajnalban a kiküldött harcfelderítő járőrök foglyot is ejtettek. Reggel az egyik gépágyú pedig egy szovjet harckocsit is kilőtt. Délután az egri 14. gyalogezred és a hadosztályparancsnokság között ellenséges járőrök tűntek fel. A helyzet tisztázására és a kitörési parancs átadására Vécsey századosnak egy járőrt kellett szerveznie híradósaiból. A feladatot veszteség nélkül végrehajtották.
Valószínűleg 24-én Ferencsin Imre zászlóst Kiss Lajos ezredes az 1. hadsereg parancsnokságra küldte, hogy a 20. gyaloghadosztály gyülekezési körletét megtudja. Ferencsin zászlós a hadsereg-parancsnokság tábori csendőrei által feltartóztatott kb. 2000, alakulatától elszakadt 20. gyaloghadosztálybeli katonát is átvett, akiket Kiss Lajos ezredeshez útbaindított. Másnap a 13. gyalogezred Stanislatól északra ellentámadásra kapott parancsot. A 13/7. századot még magyar páncélosok is támogatták. Az ellentámadás sikeres volt, a szovjeteket több állásukból is kivetették. Dél felé azonban az ellenség erősítést kapott, ezért az ezred megkezdte a visszavonulást. Az ellentámadás során Jurass főhadnagy a 13/8. század parancsnoka is megsebesült. Érdekesség, hogy Katona László zászlóst akkor érte fejlövés, mikor kiáltott. A golyó a nyitott száján ment be, nem ütött bemeneti nyílást és csak akkor okozott sebet, mikor távozott. Ennek köszönhette életét.
Június 26-án hajnalban a 23. gyalogezred Stanislauba érkezett. A német forgalomirányítók és a folyton mögöttük járó szovjet élek miatt kimerítő útjuk volt. A város nyugati részén szállásoltak el. Hajnali 5 órakor a szovjetek dél felől megközelítették a várost és megkezdték az itt összetorlódott magyar csapatok ágyúzását. A 13. gyalogezred katonái és a hadosztályvonat még viszonylag rendezetten átjutottak a városban uralkodó káoszon, de a valószínűleg később induló 23/II zászlóalj maradványa már utcai harcokba keveredett a beszivárgó szovjet felderítőkkel. Egy útkereszteződésben a balassagyarmati zászlóalj katonái erős tüzet kaptak. A 23/5. század parancsnoka Kecskeméthy István főhadnagy is comblövést kapott. Emberei két puskára ültetve próbálták magukkal vinni, de később egy visszavonuló üteggel találkoztak, akik lövegtalpra fektetve vitték tovább a sebesült főhadnagyot. A városon túl folyó Bystrzyca folyó hídja is idő előtt kerülhetett robbantásra, ezért a balassagyarmati zászlóalj katonái már csak egy gázlón tudtak átkelni, szekereik, felszerelésük és nehézfegyvereik hátrahagyásával. A nap folyamán Hitler Stani
|